Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
De kérlek, ne felejtsd el a szemeimet és az emlékezetedbe vidd magaddal. — Magammal viszem, — mondta az ember. — Köszönöm neked és magammal viszem. így őrzött két szemet. De ment, mert mennie kellett. Mitől és miért? Ha tudta volna! Csak ment szépen, a lélektől űzve. Egyszer egy étteremben meglátott egy hófehérre terített asztalon egy rózsaszínű, gyönyörű kezet. Fölpillantott, egy leány ült előtte s a szívén átvillant, hogy ez az. Megremegett bele. — Bizonyosan ő lehet, akit keresek, — mondta, valahogy megismerkedett vele s elárasztotta virággal. Heteken és hónapokon keresztül tette anélkül, hogy közömbös szavaknál egyebet mondott volna neki. Mért csinálta így, nem tudta, csak érezte, hogy így kell tennie. — Mit akar tőlem? — Kérdezte a leány végre, mikor már nem értette. Az ember mosolygott s a szeme átragyogta a talányt. — Keresem a virágot, — mondta izzón — amely illik a kezéhez és a boldogságot akarom, valószínűleg a boldogságot. — De a boldogság csak nem nyílik a távolságban? — Kiáltott a leány. — Mért nem jön hozzám közelebb és mért nem kérdez tőlem valamit? így meg nem tudhatunk egymásról semmit, ami boldogíthat! Az ember még sokáig gondolkodott s azt mondta: — Sokat jártam én s azt mondhatom, lehet, hogy a boldogság a távolságban van s talán nem kell semmi, ami megfogható, ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ki tudja, nem abban van-e a találkozás, hogy csak nézünk s nem nyújtjuk ki a kezünket? A lány csodálkozott. — A pillanatok leszakítatlanul mit érnek?
