Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
és úgy van, hogy keresek egy asszonyt, aki az életemben társam lehetne. Talán maga az. — Én? — Úgy tetszik, láttam a szemét valahol. Az asszony nevetett. — A szemem, igen, szép, mondják, de hogy lehetnék én a maga párja, mikor férjes asszony vagyok s gyermekem is van már. — Mi az? — mondta az ember. — Nem az az élet lényege. Az élet lényege másutt van s az olyan csak, mint a felhő. Nem éppen a gyermekért születtünk, de a megfoghatatlanért, amit el kell érnünk nekünk s talán meg is halunk abban a pillanatban, de az mindegy— S hát a szerelem nem a gyermek, aki születik tőlünk? — Nem —mondta az ember. — A szerelem fogalom csak, mint a lélek, nincsen teste s a találkozás maga. Ott kell lennie abban, hogy a szemünk összeér s mink összetalálkozunk, kifényesedünk s ebben a fényben kell lennie a titoknak. Este, napnyugta felé, az asszony gyönyörű szobájában találkoztak. Jóillatú, puha szoba volt s az asszonyt megihlette a férfi. — Édes — mondta — lehet, hogy születésemtől várlak s te leszel, akit láttam első villanásban, mikor leánnyá lettem a születés titkától. — Lehet — mondta az ember — lehet, hogy most találkozom veled, aki a párom vagy a végtelenségből elindulva. — Vedd az arcom a kezedbe és emeld föl! — mondta az asszony. A férfi kezébe vette, fölemelte. — Látom, hogy könny van a szemedben — mondta neki. — Ez a találkozástól van — nevetett az asszony —
