Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
— Igen — mondta a férfi. — Igen. De nem érzed-e, hogy mindez kevés és én bent magamban egyedül vagyok s nyugtalan, mert a megfoghatatlant szeretném benned, ami az én társam és lényegem s amit kívánnék benned, az elröppen, ahogy megfognám? Nem a gyermek az, amit keresek, de más és az hasonlít a fényhez. — Csak légy nyugodt! — mondta az asszony. — Csak légy nyugodt! Szeretsz-e engem? — Szeretlek — mondta a férfi, de letört s megfogta a lepedőt s fejtől a lábig kettéhasította egyetlen tépéssel. Érezte, hogy mondania kell erre valamit s azt mondta: — Hogy más ezen ne fekhessen! De hazudott, nem érezte ezt s szomorú lett tőle. Fogta a kalapját és elment. Lehet, hogy a végtelenséget kereste az asszonyban, önmaga értelmét, egyszóval többet a szerelemnél, talán az istent. És csak a fogamzás törvényét találta. Ki tudja azt? Elment. Az asszony meg sietve új lepedőt tett az ágyra s kiegyengette a párnák ráncait, hogy semmit ne lehessen észrevenni. És boldog volt, hogy új élet fogant benne a férfitől, akit megszeretett. De milyen boldog! Megérintette tenyerével áthatott testét s arcán fölragyogott a nap. De még a napnál is fényesebb fénykorong. Ez volt az asszony, a férfi azonban kóborló lett. Volt egy megnevezhetetlen elképzelése, azt kereste. Elment mindenfelé, amerre a vonatok elvitték, így egyszer találkozott egy asszonnyal megint külországban s azt hitte, ez a párja. — Bocsánat! — mondta neki, mert úgy tetszett, ismeri. — Mi tetszik? — kérdezte az asszony. — Én csak megyek — mondta az ember — megyek
