Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember
a vére, megbánta és úgy nézett az asszonyra, mint a közömbösre. Pedig az megáradt testében már összefogta az ő elejét és a szervezet törvénye szerint forró boldogsággal élt, mert az volt a rendeltetése, hogy szaporítsa az emberi fajt. — Gyermekem lesz — mondta az asszony — légy boldog ebben! Majd megnevelem, kiviszem az utcára és láthatod és senki sem tudja, hogy a mienk! Csak a szemed villanjon rám és én akkor érezlek és úgy teszek, mintha az arcom a tenyeredben lenne. De a férfi csak nézett rá s azt mondta: — Nem akarok gyereket! — És elnézett. — Én nem a gyermekért tettem, én tettem azért a szépségért, ami megvolt még köztünk, míg a válladat fogtam, aztán elveszett s most nem lelem. Meg akartam én benned fogni magamat, aki belül áradás, levegőnél tisztább s ég kékjénél messzibb vagyok, ám míg tettük a szerelmet, kisiklottam a kezeimből s meg nem foghatom magamat. Mit csináljak? — Szívem — mondta az asszony — a szeretőm vagy énnekem! — Jó lenne — mondta a férfi, — de belül magános vagyok. — Kilopódzom hozzád esténként az uram mellől, akihez e pillantástól semmi közöm immár s neked adom magam egészen, titkos szerelemben! A férfi csak állt előtte szomorúan. — Kilopakodsz? — Az én szép fehér testem mindennap a kezedbe veheted s játszadozhatsz vele gyönyörűségedre! — A testeddel én játszhatom! — És az én puha szoknyám mindennap ott vetem előtted a harmatos éjszakában! — Ott veted? — És mindennap fehéren, mint a test, a tiéd leszek! A lágy gyöpben és mindennap kitárulok neked.
