Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Dallos Sándor: Az egyedülvaló ember

AZ EGYEDÜLVALÓ EMBER

Egy ember ült az ajtóban és nézte a lenyugvó napot.

Magas szikár ember volt, vállas és a melle karcsú pajzs. Térdei csontos bütykök és szemében barna fény, mint a vágyó emberében és a vándor madarakéban. Álla fejsze éle, de szája lágy, mint a gyermeké s torkában magas, csengő tenor. Kocsmákban megcsodálták és a környékben híre volt: micsoda hang!

Hang is volt, magas, mint az ég üvege és meleg, mint a vér, amely táplálta. Egy asszony, akihez egyszer elvetődött az ember, de aki rég nézte már, hallgatta a délutánban éhesen — azt mesélték — nem egyszer még hallgatta, elváltozott arcában, felugrott, mert orrából dőlni kezdett a vér.

— Csak

egy percre! — mondta.

Kiment, hogy a vérzést elállítsa és mire visszajött, paráznán kinyílt, mint az ajakvirág és ruhának csak egy szál lengő valami volt a sírna testén.

— Szeretlek,

— mondta, — az uram messze jár. Gyermeket akarok.

Akkor az ember odalépett az asszonyhoz, megérintette a ruhából kiemelkedő vállát és így szólt:

—* Te! te! ha tán adni tudnál olyat, mint az imádság! Te asszony, akinek a vállán a kezem, ha tán gyönyörű szemedben lenne az Isten s lennél mint a füst, mely szétfoszlik és üdvözül. S lenne a szereteted csak illat, s csak mint a szemnek a szín.

Állt, ragyogott szemében a sorsa, de az asszony szépsége kigyújtotta a sűrű vérét és belémarkolt. Mert nagy ember volt és szenvedélyes állatnak is és eleget tett ott neki és magának. De ahogy lehiggadt