Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-05-01 / 5. szám - Balla Borisz: Árnyak követték a kocsit…

árnyak siklottak: a nagy, nagy felhők követték a kocsit. „Tu autem Domine, miserere nobis" — hallotta lelkében a visszhangot Lajos ■■— „Te azonban Uram, irgalmazz nekünk"... Igen, a többiekkel együtt Louise is imádkozott; irtózatos hideg volt a templomban, a fáklyák az anya szobra előtt vörösen égtek, de őrá, a királyra, az apácák egy pillantást se vetettek. Máriára, a szenvedő arcra bámultak; ezeket már nem a napkirály melegíti. Louise hangját nem lehetett külön hallani, a szája mozgását azonban látta; vértelenül, csendesen mozgott.

S ez a száj, amelyet együttlétük utolsó éveiben már erősen unni kezdett, ez a száj ma többször s most újra eszébe jutott. A király hirtelen összeráncolta a homlokát. Kint rohantak a felhők, az árnyak... Az egykori, a megunt szerelem, a Montespan kedvéért kidobott La Valiére hercegnő, miért, hogy most itt bolyong? Ki küldi most a nyakára ezeket az érzéseket, éppen most? Louise... Ki is az a Louise? Egy emlék, amelyen az élet szépen átszaladt. Egy félig elszáradt apáca, egy vezeklő eszelős, egy nő, százegyedik a száz után és az ötszáz másik előtt... Lajos hevesen magához rántotta Montespant: „Athenaise, a ház és a park, a major, a földek, tudod-e kié lesznek?" — és tréfásan pislogott a szemével, mintha igen-igen nehéz talány lenne a kérdés. A marquise széttárta két karját és fejét kislányos szédülettel hátraejtette; igen jól fejezte ki, hogy nem bírja el az örömnek, a nem várt meglepetésnek ekkora súlyát. Montespanról egész púderfelhő szabadult el; kintről pedig, a nyitott kocsiablakon át, besüvített a szél. — „Micsoda malom ez?" — kérdezte a király itt hirtelen és rámeredt a dombra. Nedves volt az út, amelyen elnyikorgott a jármű és a malom az emelkedés tetején belemeredt a felhős levegőbe. Szárnyai szénfeketék voltak és üszkösek a gerendák is, amelyek az épület homlokza-