Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: Zakar Marci küzködése
— Baj, — adta vissza Maris. — Baj, — mondok — mert nem adta ki a haragot, most majd forralja magában, és Isten tudja, hova viszi a forralás a gondolatját. — Igaza is van, engem meg is verhetne, meg is ölhetne, hogy úgy itt hagytam szegényt, gondjaviseletlen. — Én raboltalak el. — Igaz, dehát egy mozdulásnyit se küzdöttem ellene. — Igaz. — Mikor éccaka rágondoltam, hogy itt van, magába, egyedül, a szívemét csak az Isten őrizte a megszakadástól. Csak a rívás nyugtatott, megölhetne, amiért ilyen komisz gyereke van. — Maris — mondok neki — ne tarts semmitől, én melléd állottam, én nem hagylak, de a hajad szálához se nyúlhasson, mert attól velem gyűlik meg a baja. — így fenekedtem és ebben ném volt semmi hazudás, mert kutyamód feszült a mejjemben az emberség. Hallgattónk. Aztán Maris rámfordította a szemét és úgy mondta: — Szegény lány vagyok, cselédsorba nőttem, mit akarok én magával, Marci. A szolgálója lehetnék, a szeretője lehetnék, de a hites felesége az nem lehelek. — Nem lehetsz? — Nem, mert nem engedi édesapám. — Nem engedi? — Nem engedi. — Aztán miért? — Hát mert büszke, oszt nem állaná, hogy a lányát madzagra fűzze valami paraszt, oszt kegyelemkenyeresnek tartsa. — Én nem annak tartanálak. — Maga nem, de ... — Hát ki? tüzeltem. — Az édes szüléje. — Édesapám? — Az. — Édesanyám? — Az. — Hát nem fogadtak-e be tegnap is? — Az tegnap vót. — Ma se szóltak ellene. — Majd módja kerül annak.
