Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Zerdahelyi József: Zakar Marci küzködése
tett a tetejébe s hogy így hozzákészült a nappalodáshoz, kiállt a házajtóba a csordásra várni. Büszke Balogh Péter az udvaron pocsogott a kút vízével, aztán felpakolt, az ujasa zsebébe dúgta a tejes üveget, a kenyeret, a nadrágszíjjába a kaszakövet, vállára vette a kaszát. — Ebédet ne hozzál, délre meglesz a nyilas — mondta. — Isten segítse édesapám, — szólott utána Maris, azután az ólba igyekezett, mert odahallatszott a felvégből a csordás nótázása az ökörszarvából készült trombitán. Hogy kihajtotta a tehenet az útra és beakasztotta maga mögött a drótrajáró kis kaput, csak bement a házba, levetette magát a lócára, ölébe hajtotta a fejét és úgy rítt, búslakodott, mint aki meghalni akar. Jól elhaladt a kihajtás hangja, mikor valami lépés csikordult meg az udvar kavicsos járóján. Hirtelen az ajtóhoz lépett és ráfordította a riglit. * Próbáltam az ajtót — mert hogy az én csizmám alatt szólt a kavics, ■.— de nem nyílott. Megkoccantottam. — Én vagyok, eressz be, Maris lelkem. — Nem eresztem, — szóit pityergő hangon. — Miért nem? — mondok. — Csak, nem eresztem Marci. — Nem? — kérdeztem fel megint, de mán akkor ném szaporítottam a szót, csak nekitámasztottam a vállam és kibillentettem a sarkából az ajtót. Marisnak vörösre marta a szemét az éccaka, nem is sokat forgatta rám, csak állott és az agyagpadlót nézte. Nem szólt. Akkor se szólt, amikor a karomba vettem és megcsókoltam. — Beszélj mán! — mondom aztán. A szóra hozzám bújt, leültünk szorosan a lócára és hogy megmelegedtőnk, megjött a szava. Elmondta az egészet, egyvontában mondta el, igaz, hogy darabig még belegázolt a könnye, de aztán sebesén szaladt ki a száján a szó és ahogy mondta, olyan volt, mint aki most támadt fel valami mély aluvásból. — ...édesapám csak ennyit szólott — mondta végzőre és megint rájött a pityergés. — Egyebet nem mondott? — Egy szót se. — Az baj, — szóltam csendesen.
