Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Féja Géza: Magyar irodalmi szemle

MAGYAR IRODALMI SZEMLE

Elfeledett magyar írók:

1. JUSTH ZSIGMOND ÉS TOROK GYULA

Az új termés sűrűségéből vissza kell tekintenünk a múlt felé, melyből jövünk. S ha visszanézünk, egyszerre előttünk állanak nem teljesített kötelességeink a múlttal szemben. Csak magában a XIX. században mennyi kitűnő s fejlődéstörténeti szempontból komoly fontosságú magyar író élt s alkotott, kik a m é I- tatlan feledés sírjában várnak. Jóvá kell tenni mulasztásunkat s e jóvátételt „dzsentri" regényíróinkkal kezdem, Justh Zsigmonddal és Török Gyulával, kik bensői eg nem voltak méltatlanok a XIX. század reformkorszakának nagyszerű magyar köznemességéhez.

Bizonyos tekintetben Kaffka is hozzájuk tartozik, a „Színek és évék" a legtökéletesebb könyv a haldokló magyar nemességről. Ámde az asszonyokban van valami fajok feletti ősi természeterő s Kaffka is túl próbálta élni sorsban és művészetben e halált. Justh Zsigmond és Török Gyula azonban azért születtek, hogy egy utolsót lobbanjanak. Az, hogy kifejezték a pusztulást, nem mentette meg őket a pusztulás sorsától, csak éppen kiláttak belőle. S e két emberről együtt kell hogy szóljak, mert nagyon kiegészítik egymást. Justh Zsigmond volt testilea a betegebb, azért csinálta meg az egészség etikáját, a „kiválás genezisét". Határtalan akaraterő lobogott benne, a nagy beteg halálelőtti utolsó erőfeszítései tüzelték ezt a szőke, szelídarcú alföldi prófétát. Török Gyula lényegében lírikus volt, halk, finom, szenvedő, paszszív, utosó rezdüléséig ismerte az ember néma líráját, mely arckifejezést, tekintetet, jellemző gesztust ád, mely rejtett zárt belső életünk nyomait vési testünkre.

Justh Gyula reformátor akart lenni, Török Gyula pedig a néma, zárt szenvedés krónikása. Az egyik az élet televényét kereste a faj minden rétegében, minden életformában, mert nagyon közel volt hozzá a