Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Osváth Tibor: Tovaris
Miska egy pillanatig elmélázott. Azutón hirtelen a két bundára eresztette a szemét. — Nem ülhetnék fel magukhoz? A két szőrkupac kicsit dörmögött, azután az egyik ostorával a szán derekába mutatott. — Na ugorj fel gyorsan, mert sietős az utunk. Miska nem hagyta magának kétszer mondani, hanem egy-kettőre fentermett. Alig, hogy beleült a puha szalmába, a lovak lábai alatt máris porzott a hó és mint szélhajtotta felleg úsztak tova az erdőszélen. Elől a két bunda moccanás nélkül ült, csak a lovaknak szóltak néha-néha. Miska nagy belső megelégedettséggel nézegetett körül. Nem volt a szánon más, mint csomó jó puha szalma, így azután kényelmesen kínyujtózkodott és csöndben nézte, hogyan rohannak el mellettük az érdőszéi fái. Mikor vagy húsz perc múlva megunta a nézelődést, megtapogatta a kenyérzsákot. Kis darab kenyér volt benne, fél darab szárított hal meg egy vereshagyma. Ez, — gondolta, — jó lesz tartaléknak és igyekezni fogja úgy intézni a dolgot, hogy ott maradjon estére, ahova ez a két dörmögő bunda betér. Sokáig siklott a szán. Eltelt már talán két óra is. A lovakat közben csak egyszer fogták lépésre vagy öt percig, azután tovább hajrá. Egyszer megpróbálta Miska figyelmeztetni őket. — Tönkremennek a lovak bátyuski, — kiáltott a szalmából, de azok vagy nem hallották, vagy nem akarták hallani, nem feleltek semmit. Már azt hitte Miska, örökké menni fognak, mikor egyszerre az erdőszélből benyíló tisztásra kanyarodtak. A tisztás szélén hosszú, alacsony ház barnállott, mellette egy kisebb pajta-féle, oldalt meg valami istálló. A szán talpa sisteregve vágta a havat, nagyot zökkentek és megálltak. A két bunda megmozdult. Az egyikből egy barnaképű, vágottszakállu muszka vetkezett ki, a másikból pedig egy fiatal, borotvált arcú úriember. Miska készségesen ugrott le és egyenesen a lovakhoz ment. — Kifogunk bátyuski? A barnaképű szótlanul nézett rá egy darabig.
