Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Szenes Piroska: A fekete halál megjelenik
a lovag. — És őszintén szólva, igen jól esne kebelemnek ezt a hasznot olyanoktól venni meg, akik ősi jogainkat kisebbítik. — Ah! — intett a sógor felemelkedve, mint aki szép álmokat heseget el. — Nem ajánlom sógor. Nem olyan idők vannak ma már! A Város, ha megtudja, hogy martalócokkal cimborálsz, igen elbánik veled. És aztán ki biztosítja, hogy az idegentől megkapnád járandóságodat? — És ha Giulliót küldeném mellé? — kapott a szavába Enrico lovag. — Micsoda? — kiáltott föl haragosan a szienai. — Eregy csak ki innen Giullio! — Az ifjúnak nagyon is csillogott a szeme a homályban. — Egy szót se többé az egészről! — intette le sógorát ridegen. — Én a fiamat nem engedem bele az ilyen obscurus vállalkozásba. A harci mesterség fölött úgyis eljárt az idő. — Sajnos, — mondotta komoran a lovag. — De talán még visszatér. A sógor csak legyintett. — Hiszen meg lehetne a dolgot még másképen is oldani, — dörzsölte vastag orrát a lovag. — Nézd barátom ... — és széles combjai közé most egy kis széket húzott. De akkor megkoppantották az ajtót és egy világos ruhába öltözött nőalak már ki is nyitotta. A sötétben csak hangjáról lehetett ráismerni, erős és vidám hangjáról, a kisebbik Toscanini leányt. — Készen a vacsora urak! A háziúr felemelkedett és karjával az utat mutatta a nagyterem felé. — Majd vacsora után tovább beszélgetünk kedvesem. ★ Másnap délelőtt Enrico lovag elégedetten ugratott ki a kapun. Nővére kikísérte a ház elé és szoknyáját simogatva, valami tréfás szót kiáltott a bátyja felé. Eközben a lovag nyerge elcsúszhatott, mert a nehéz test hirtelen megingott és majdnem hátraesett. A vörösszakállú káromkodott egyet, aztán felegyenesedve nekivágott a napsütötte, zajos uccának. Az országúton forrón tűzött a májusi nap. A fehér kövek és a szőllőhegyek agyagos földje még csak erősítették visszavert sugarait. Vásár napja volt, sok szekeres és gyalog nyüzsgött, botladozott a szűk he
