Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Szenes Piroska: A fekete halál megjelenik
tak a vám körül, panaszló kórusuk megtöltötte a terecskét, ha egy jobban öltözött polgár, vagy tarkaruhás nobile elhaladt mellettük. Enrico lovag, akinek a Chiantiban volt szép kis birtoka, és akit mindenki ismert vörös szakálláról és bivaly-tüdejű hangjáról, így kiáltott vissza, mikor belovagolt a kapun: — Maradjatok csak kívül, mocskos dögök! Haszon lesz a községnek, ha veletek lakik jól a nyavalya. — Ott lovagol éppen a hátad mögött! — rikoltott utána egy féligvak öregasszony, kinek arca is alig látszott cafatos haja közül. Egy szemétrakáson üldögélt és görcsös ujjaival a lovag mögött ugrató fegyveresre mutatott. Annak szeme rémült és hályogos volt, mint az állaté a mészáros előtt. — Az istenségedet! — ordított rá az ura. — Mit vágsz ilyen keserves pofát? — Nagyuram, — dadogta a fiú, — valami rosszlélek rágja a bensőmet, nagy forróságot érzek. — Máskor kicsattanó arca most sárgán ájuldozott nehéz sisakja alatt. Enrico úr felemelte óriási lábát és tájtékzó dühhel lerúgta az embert a lóról. Az lezuhant, mint a zsák; -nyögött és ott maradt fekve. A koldusok röhögtek és méltatlankodtak. A lándzsások fapofával nézték a fegyvérhordózót. Végre az egyik megkönyörült rajta, odanyújtotta lándzsája végét, hogy feltápászkodhas:son. — Cudar gazdád van, hallod-e? — szólt hozzá. Enrico lovag akkor már rákanyarodott a Sienába vezető útra. A szolga kis pej lovának kantárszárát a csuklójára tekerte, úgy vitte magával. Ám az ő szürkéjének, egy nagy csontos állatnak, tágabb tüdeje volt és jobban bírta a szapora ügetést a köves utón, mint a kisebbik ló. Az szegény folyton botladozott, pedig ugyancsak ismerte a járást. Már alkonyodott, mikor meglátták a várost Toscana szelíd hegyein hullámzani. A kőcsípkés védőfalak szeszélyes, szürke övén át-áttörtek a paloták karcsú vörös tornyai és sötéten beléhasítottak a világos, aranyporos alkonyati égbe. De a legmagasabban, legkarcsúbban a város nagytornya emelkedett égnek és a fejét fehér márványcsipke koszorúzta. A rozsdaszakállú lovag szívét elfogta a kettős érzelem, mint mindig, ha a kedves várost messziről /neglátta. Mert hévvel szerette ő is, mint minden pol
