Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő
ZÖKKENŐ Az állomás csendes volt. Az éjféli vonathoz már nem jött ki senki. Ezzel nem szoktak érkezni. Legfeljebb vigécek jönnek, gondolván, hogy reggelig még jót lehet aludni, a Merkur-ban — ők oda szoktak — hát azért. A többiek azok tovább bumliznak Brassóig, reggelre ott vannak. A kalauzok halkan dünynyökték a városka nevét, csendesen sípjukba leheltek, a vonatvezető rövidet trombitált, a masiniszta óvatosan adott egy csepp gőzt a fütyülőnek s avval elzakatoltak. Nem szerette senki a városban ezt az éjféli vonatot, a főnök is mostohának tekintette és gyakran panaszkodott rá, különösen, hogy a kis unokája most nála nyaralt s éjszakánként gyakran felriadt a zajra és sirt. A fiú pillanatig utánanézett a vonatnak, aztán kilépett a rácsos kiskapun és a kukorica, meg krumpliföldek között, elindult a városba. Felöltőjét vállára vetette, kofferja kicsi volt és könnyű, lötyögött benne a néhány szál holmija, baljában vitte, másik kezében a kalapja, azt odaütögette a combjához, ahogy ballagott. így ment az éjszakában az alvó város felé, az ismerős utón — egy távíró pózna, egy ákác, egy távíró pózna, egy ákác — a feszületet is elhagyta — és akkor jött az a nagyos gondolata, hogy kocsin megy be. Két, három árva konflis szokott kijönni az éjfélihez, hogy hátha mégis. Elvégre mindegy a lovacskának, hogy a főtér sarkán gubbaszt, várva a mesebeli huszárönkéntesre — aki hiteles legendák szerint egyszer megjelent ezen a vidéken, éjfél tájon, konflisba vágta magát, keresztül-kasul vágtatott a városon és
