Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Csuka Zoltán: Éneklő alkonyat
ÉNEKLŐ ALKONYAT Fenn a fákon még cicázik, még kering az alkonyat, lenn a kertben csend doromból, át a lombon fény szitál mint a hinta leng a mennybolt és alatta száll a föld, felhők nyája itt seregük, ott fényár trombitál, homlokunkra már az este pingál hosszú árnyakat. Térdrehullott száz virág most és az égre feltekint, almafákon eljövendő gyümölcsérés terhe int, itt a dolgok méhe szunnyad, ott a holnap zászlaja, száz karommal, száz szívével kúszik most elő s dohog, át a házak barna vállán jön felénk az éjszaka. Körmeinlket félretettük, jöttek immár új napok, félelem ragyog szemünkben s nincsen bennünk irgalom, csuklón felgagyog szívünkben néha még a szeretet s bárha kisért mindenütt még milliónyi sírhalom, éhesen már megfeszülnek szerteszét új kínpadok. Vaksötét az éjjel útja, nincs előttünk szemhatár, künn a végtelenbe futva ring a föld, a rossz batár. Meghasadt a kozmosz itt-ott, rőten ég a messzeség, égbeszökkent gépeinkről mi az, ami visszaránt, föld erője, menny, pokol, vagy ősi, átkos szürkeség? CSUKA ZOLTÁN
