Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Lányi Menyhért: Az anyaföld rajongója

is tagadta. Ott állt előttük, lélektelenül, mint akinek minden mindegy már.

— Az

enyém volt, — mondta úri fásultsággal, — felgyújthattam, ha úgy akartam. Megfizetek érte.

Fizetett is... az utolsó dollárjáig.

— No

és mi lett vele aztán, — kíváncsiskodott az egyik piszécske pesti lány.

— Háát

... semmi... Ott lógott még vagy egy félévig az én kúriámon. A módos amerikai ruha lerongyolódott róla, újra előkerült a régi vadászzeke, meg a furfangos sörtés kalap... Hol eltévelygett az udvaron, hol meg vállára kapta a vadászfegyveremet és elbarangolt az erdők mélyén... Se nem élt... se nem halt... A rokonság összedugta fejét fent a vármegyénél ... Nem mehet így tovább ... Jöjjön be valami hivatalba... Vagy tán az lesz a legjobb, ha újra kimegy Amerikába ... Próbáljon újra szerencsét. Hiszen járatos benne... össze is adták az útiköltséget.

— Eh,

minéki, _ mondta, — most már nincs semmi

célja.

Hát így volt.

— No

dehát, úgy olvastam ...

Károly kínosan feszengett a székén.

— Ejnye

no... minek szomorítsak? Hiszen mulatságon volnánk... Talán inkább egy csárdást...

— Mondja

meg már a végét is, ha már elkezdte.

— Hát

az volt... igen... Egypár héttel ezelőtt ott találták az üszkös romok mellett... a „saját udvarán" ... Mellette az én vadászfegyverem ... „Két jó golyó volt benne". Mind a kettőt magába eresztette. .. Dehát ki gondolhatta volna, hogy ilyet forgat a fejében?

LÁNYI MENYHÉRT.