Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - N. Jaczkó Olga: Háborús történet
— Hát ne sírj, ne sírj. Mi történt? Az asszony néma maradt. — Milyen bárgyú vagyok, — gondolta rögtön — hát kellett még többnek is történnie? Nem volt elég ahhoz, hogy sírhasson? Elindultak a szotyogós úton — hallgatagon — a falu szélén feketedő kovácsműhely felé. Hegedűs ruganyosabbnak érezte magát, teltek az idegei a családért való küzdelem közvetlen érzetétől, megfeszült az akarata. Eszébe sem jutott aggodalmaskodni az igazgatónál lefolyt jelenet következményei miatt. — Hát befogadtak? — kérdezte a kapunál. Az asszony belekapaszkodott a kabátjába. Görcsösen markolászó ujjakkal, mintha mélyebben, a testébe, vagy, talán egészen a szívébe akarna kapaszkodni. — Miska, — gőzölgött a szava az arcán hidegen elmálló könnyek közül, — én nem tehetek róla, én nem vagyok oka! Még mikor fel akartunk szállni... Én a zsákkal, ő a gyerekkel, meg a kosárral. Előbb hágtam fel, a zsákot ledobtam és a gyerekért nyúltam. Szerencsésen átvettem, de a kosarat kiütötték a kezecskéjéből, minden elgurult a vonat alá, ő beütötte a fejét a lépcsőbe ... Az asszonyt megrázta a zokogás. — Ugyan Jolán, azért a kenyérért? Betolta az ajtóba s megkérdezte: — Hol vannak a gyerekek? Beljebb lépett s egyszerre rámeredt az egész magyarázat. A vasesztergapadot egy lepedő terítette s a lepedőn elnyúlva Lacika vékony kis teste feküdt. Sárga homlokán egy óriási kék folt, amit a vonat lépcsője ütött. Aztán a többi, amit a tülekedő emberek tapostak rajta... Sovány kis keze keresztben, mint két egymásradobott rongy. Ujjai között
