Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - N. Jaczkó Olga: Háborús történet

szalmakalapot, amelyben nyáron útnak indultak. Már látta a nagy néma malmot is, mely egy-kettőre felőrölte a katonaság részére előirányzott héti kenyéranyagot, azután hallgatott, mint egy kripta. A katona kinyitott előtte egy ajtót. Valami raktár ajtaja volt.

— No,

Isten segítse!

Bebámult a hemzsegő, nyöszörgő, összezsúfolt tömegre. Az volt az érzésé, hogy az Isten nem is teremtette, nem is helyezte az embert előremegfontolt szándékkal a földre, csak úgy, kiloccsantotta rá, mint a terémtés munkája után felmaradt, fölösleges kotralékot. Nem mert belépni a sűrű tömegbe. Minek? Esetleg ő is taposson még egyet azokon, akiket úgyis eléggé megtaposott az élet?

Most jutott eszébe, hogy az övéit nem is keresheti itt, hiszen úgy álapodtak meg, hogy egy előbbi falusi állomáson fognak kiszállani. Abban a faluban a kovácsné lánykori ismerőse volt a feleségének. Benne bizakodtak.

Kicaflatott hát a pályaudvarra. Éppen vonatot állítottak be. Lebonyolította az igazolást és felszállt. A kisértetvonatra, — gondolta. Csakugyan, olyan volt valamennyi utas, mint a hazajáró lélek. Mindegyiken rajta ült a félelem, hogy soha sem fog többé az egyszer elhagyott világban újra megfészkelni.

A falu felé közeledőben, ahol a családját sejthette, olyan lett, mint egy kiszorított szivacs. Se gondolat, se érzés nem volt már benne, csak valami üres reszketős. Kapkodta szemével a feltünedező jellegzetességeket, már az állomásjelző táblát is látta, a kanyar ferde irányából. A kijárat kapuoszlopánál egyszerre csak tekintetébe horgadt a sovány, meggörbült hátú, feketekendős asszony. Lelépett a még mozgó vonattól és eléje borúit.

— Jolán!

— Miska!