Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kézai Béla: Oswald Spengler alkonya
Ha az a jövőnk, hogy egyszerűen és kategorikusan, nincs jövőnk: ez a legszörnyűbb tagadás s a legőszintébb ignorabimus, amit valaha kimondták e Krisztust látta földön. Egyetlen, pozitív igazsággal, amelyért a XX. század mindenféle hívői köszönettel tartoznak, mégis megajándékozott bennünket: nevezetesen azzal, hogy az emberi bölcseség annyi kísérlet után végkép elmerült a „circulus viciozus" örvényébe anélkül, hogy Dante Poklának provokáló feliratából egyetlen betűt is létörölt volna... „Hagyjatok fel minden reménnyel" — szól a dantei felírás, de ahogy azt Spengler újra kimondja, a mai korszak csődbejutása küszöbén, nem Dante pesszimizmusa, amiből van kilábolás és kigyógyulás, sőt valami misztikus kontroverzia is van benne, ha eszünkbe jut, hogy Dante „az emberélet útjának felén" érte el a poklot s amikor Vergiliusszal találkozott, hogy vele elindulván végigjárja a borzalmak és szenvedések köreit anélkül, hogy a poklok sara ráfröccsent volna, voltaképen ő, akkor már kifelé tartott a pokolból. Vergilius társasága csupán mélyértelmű szimbóluma annak a titkosan vezérlő kegyelemnek, ameiy a poklok járataiban is megtalálta őt, az élőt és melléje állt s amely megóvta attól, hogy rajta ismét erőt vegyen a pokol. Ezért Dante az ottani gyötrelmeknek nem részese már, hanem szemlélője csupán, amelyek mint víziók és álomképek térnek vissza egykor megsanyargatott leikébe. Nos, Dante és vele a keresztény emberiség akkor szabadult meg a pokoltól s annak látomásaitól — végkép, amikor oly költőien fogalmat alkothatott magának „a borzalmak e honáról" s amikor ily módon megszabadult a gyötrő látomások lidércnyomásától isi Spengler azonban nem talál kivezető utat az önmaga felkavarta örvényből. Ö annak a szökőárnak hulláma hátán sodródik, amely az emberi szellemet s a kultúrák egész sorát válságába taszította. Az ő filozófiája részese a kultúrák sorstragédiájának, minthogy történettudata merő tagadása a történeti valóságok időben történésének s így egész az erkölcsi felelőtlenség határáig tagadója a történelmet irányító valamelyes értelemnek is. Ellenkezőleg: nyílt szóval vallója a história értelmetlensége elvének, egyúttal tehát a történelmi valóság létezésének is. Kétségtelen, hogy
