Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kézai Béla: Oswald Spengler alkonya

ezen a ponton súlyos ellentmondásba keveredik önmagával, mert ha ily módon tagadja a történelmet, vájjon minő megfontolások alapján hivatkozik abbéli illetékességére, hogy a számára nem létező történelemről, érvényes Ítéletet, sőt nagyon is értelmesnek látszó itéletsort állapítson meg? S ha az ő történetfilozófiája immanens a kultúrák végzetével, akkor ez a fenti ellentmondás, megállapításainak érvényességét is magával rántja. Hogv így kell forognia saját ellentmondásainak levében, érthető. Hiszen az ő pokollátomása Nietzsche „Jenseits Gut und Böse"-peszszimizmua, hová nem nyúl le a megváltás elevátorának horgonya, mert az ő Beatrix-e a Fátum, amely egylényegű a pokol sötétségével és nihilizmusával s nem az a transcendens fény, amelyet Beatrix kiáraszt magából. Spengler kultúra-flórái énnek a Fátumnak füstjében hervadnak el, miután létük értelmetlenségének tudatára ébredtek. Olyan Divina Commedia az övé, amiben a hitetlen műeposzok Deus ex machinája sem hazudhatja a hiszékeny olvasók elé a teocentrikus létezés értelmét. Spengler pokla azoké a már megholtaké és elkárhozottaké, akiket a vak hit sem válthat még szenvedéseiktől. Mert a hit: az élők vigasztalása a földön, de a túlvilágon levőké az a kettős bizonyosság, hogy láthatják Istent s benne megérthetik a lét értelmes körforgását vagy pedig, hogy többé sohasem kerülhetnek az Ö orcája elé. A iét bizonyosságának e pozitív és negatív alternatívája között ez utóbbi a Spengler bizonyossága, ami azt jelenti, hogy az egyén megsemmisülése után a kultúrákra is éz a végzet vár s hogy ebből a halálból nincs feltámadás ugyanannak a habitusnak vagy ugyanannak a kultúrának keretén belül. Spengler tehát túl tesz a XVIII. és XIX. század materialistáin, mert ő egy monstruozus koporsóba zár mindent, amikor kimondja, hogy a kultúra sírja, az egyéni létezésnek' is örök temetője. Tehát a kultúra élete ugyanannak a biológiai és fiziológiai törvényeknek van alávetve, mint az egyén élete — és ha á priori bizonyos abban, hogy az egyén örökre megsemmisül, világos, hogy az emberszabású kultúra is hasonló véget ér. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Spengler ézt az á priori bizonyosságot kritika nélkül veszi át az individualista materializmustól s ebből fejti ki „kultúra-halál elméletét", amiben van valami a háború