Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
— Asszonyunk, Szűz Mária, könyörögj érettünk, bűnösökért! — hangzott fel belülről ezer torokból. S ekkor Pompilió szívében felújult a nagy vágyakozás: meglátni a halványarcú Madonnát, ha csak egy percre is, talán csak egy rövidke másodpercre. Épen csak, hogy egy Udvözlégyet suttoghatna el az ő jelenlétében. Olyan nagy volt ez a vágyakozása, hogy egész testé beleremegett, mintha súlyos, veszélyes betegség kísértené. És akkor, mint valami rögeszme, járta át a meggyőződés, hogyha ma, virágvasárnap, ajkaival érinthetné a Madonna lábait, testének csonkjaiból kidudorodnának az új tagok s megint vidáman járhatná a világot, mint ötven évvel ezelőtt. — Segítene rajtam, egész biztosan segítene, — suttogta. — Mert csodálatos az ő hatalma. — Asszonyunk, Szűz Mária, könyörögj érettünk, bűnösökért! — hangzott fel újból, mintegy megerősítve Pompilió sóhajtását. Az orgona hangja most elfoszlik, közeledő léptek: zaját hallani. Vége a szertartásoknak. A tömeg hallgatagon oszlik széjjel különböző irányba, legtöbbje azonban a belvárosnak tart. Alkonyodik. Nyugaton kigyúltak az esti csillagok, s velük együtt ezer és ezer gázláng és villanyfény, hogy új arcot adjanak az örök városnak. Pompilió dobogó szívvel várja, hogy mikor bukkarr elé az ajtóból a sekrestyés kövér alakja. — Ö eminenciája, — suttogják az utolsó templomlátogatók. A lábak tiszteletteljes csoszogása, majd hogy Pompiliót is le nem taszítják a lépcsőn. Helyet ő eminenciájának, aki ma kivételesen az elülső bejáraton át távozik. Karcsú, sápadtarcú, szép férfi lép ki, kissé már őszülő fejjel. Inkább világfinak látszik, mint egyház
