Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
fejedelemnek. A lépcsők alján már várja őt a könnyű,, elegáns autó, csillogó reflektoraival . Könnyed féjbólintással fogadja a hódoló hívek mély meghajlását s amikor Pompilió mellett halad el, borús pillantást vet az embertömegre. Pompilió sietve mormolt néhány alázatos mondatot, és ájtatosan keresztet vetett. Milyen szerencse! Ma megláthatta őeminenciáját, persze az igazit. A Madonna jóságos jeladása ez! Az autó ajtaja ércesen csattan, a motor berregni kezd, s a reflektorok egy pillanatra megvilágítják Pompiliót; aztán eltűnnek a templom sarkánál. — Nos, Pompilió, hol van Antónió a kocsikával? Talán csak nem akarod itt tölteni az éjtszakát? — mondta a sekrestyés, aki eloltotta a fényt a templomban és most készült bezárogatni a bejáratokat. — Ma későbben jön, — felelte Pompilió, és szíve úgy vert a belső feszültségtől, hogy majd kiugrott a helyéről. Elérkezett a döntő pillanat. Vájjon meg lehét-e ma puhítani? Hiszen Bernardo atya alapjában jólelkű ember, ha egy kicsit tékozló is, és nem haragszik, ha valami idegen mélyebbre nyúl a zsebébe. A Via Giobertin pedig van egy füstős bormérés, tüzes frascati és castellói bort mérnek benne. A bormérésben egy szemrevaló, pirosarcú, feketeszemű leány, tüzesebb a bornál... Bernardo atya nem ellensége az életnek és Pompilió nagyon jól ismeri a gyengéit. — Atyám! — szólította meg szerényen a sekrestyést. — Nagy kérésem lenne önhöz! — Aha, már megint kezded! Pompilió kézével a kalapjába markolt és csurgatta a pénzt. A sekrestyés abbahagyta a kulcscsörgetést. — Atyám, — kezdte újra Pompilió. — Nem nagyon tekintenék néhány sóidéra!
