Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
A tavasz is virágvasárnapján szokta ünnepelni a hideg tramontáván való győzelmét, hogy aztán végleg átvegye az uralmat a hét halom és a végtelen síkság fölött, mely ezen a napon már a középolasz flóra legtarkább színeiben pompázik. Virágvasárnap a fény ünnepe, és az öregek sem emlékeznek arra, hogy ezen az örömnapon az égbolt beborult volna. Egész Róma talpon van. Már reggel ötkor megszólal a négy nagytemplom minden nagy harangja, s a nehéz, melankolikus muzsika ezerféle csengés-bongás, kongás, sírás, jajgatás egyetlen pompás akkordban olvadt bele, s úgy látszott, hogy ez a sokféle hang az égbolt violaszín magasságából hullott alá, és ritmikusan ott kering a kupolák csúcsai fölött, a paloták tetején, ott úszkál a levegőben, ott forog, ragyog, míg fokozatosan elgyengül, elenyészik, és elszáll valahová messze, a láthatár mögé. A templomok rendkívüli forgalmára való tekintettel a haszontalan Antónió már reggel négykor elszállította Pompiliót, amikor még mindenki aludt, s a tejesasszonyok sem robogtak be tarkára festett kordéikon a síkságról. Hogy az istenfélő rómaiak szívében még nagyobb részvét keljen az öreg iránt, amikor azok majd az emberi nyomorúságra tekintenek, a család, amennyire csak lehetett, kitakarta Pompilió csonka részeit. Természetes, hogy fázósan didergett a hideg kövön, míg csak a fekete patinás Farini palota mögül ki nem bukkant a jótékony nap. Reggel hatkor Rómában alig van otthon valaki. A paloták, a szállók, a proletárok kunyhói és nyomortanyái egyformán az utcára ontották lakóikat, s benn csak a tehetetlen öregek és a súlyos betegek maradtak. Virágvasárnapját a szabad ég alatt, a ligetekben, a Monté Pinción, s a város falain kívül, a nagy síkságon, az osztériák árnyas kertecskéiben egy