Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Janko Hrušovský: Pompilió Madonnája. (Ford. Farkas István)
Antónió és izmos karjaival úgy emelte ki Pompiliót, mint valami pelyhet. Letette őt a sarokba, a fal és a korinthusi oszlop közé, hogy estére újból visszaszállítsa a tanyára, amelyben az egész, húsz tagot számláló család székelt. Jaj volt Pompiliónak, ha nem szórt ki esténként egy nagy rakás soldót a kalapjából, — akkor aztán akár egész este hallgathatta, hogy milyen hasznavehetetlen ingyenélő élősködik a család nyakán! Ah, de milyen édesdeden elüldögélt a portálé előtt. Egész nap ott mosolyog az Isten napocskája, és ő álmosan bóbiskol. Vagy felnéz az ég szédítő magasságába, és hallgatja az örök város távoli zaját. S ha valamelyik kiskutya odasettenkedik hozzá, hogy barátságosan körülszagolgassa, még csak az újját sem mozdítja. Gyakran megtörtént, hogy Baedekerrel és fényképezőgéppel felszerelt idegenek álltak meg előtte, akik a lazaroni igazi típusát fedezték fel benne. Valóban, Pompilio pompás reprezentánsa volt az úti olvasmányokban és szépirodalomban annyira ünnepelt kasztjának. Feje valódi tiziani öreg fejtípus. Sasorra, puha szakálla, mely gazdag csigákban omlik mellére, méltóságteljes, szinte arisztokratikus vonások a bronzszínű arcon... mennyi született, öntudatlan grand-seigneurség ebben a hetvenéves koldusban! Virágvasárnap van. A hagyomány azt tartja, hogy a virágvasárnap az év legszerencsésebb napja, mert ezen a napon egyetlen római szív sem ismeri a haragot. Éjfélkor kiröppen a katakombák és bazilikák szarkofágjaiból az ott porladozó vértanúk lelke és a rossz szellemeket az Albano-tó mély árnyaiba űzi és súlyos láncokkal a tó fenekéhez bilincseli, hogy egész nap el ne tudjanak mozdulni.