Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - W. Wimberger Anna: Két madár. Mária

rú hadifoglyok szürke csapata szegényes pompával kísérte ki Gyóni Géza egyszerű koporsóját Mihály mellé az ijesztően nagy krasznojárszki fogolytemetőben, ahol annyi reményteljes fiatal élet-hajtást fagyasztott le a szibériai rabság kegyetlen fagya.

Ami Gyóni Géza lényéből múlandó, most ott pihen egy messze kis fakereszt alatt, de lángoló lelke bizonyára régen hazajött „felhő lován ülve", mint verseiben ígérte.

Áll-e még a költő magános sírkeresztje a krasznojárszki fogolytemetőben? Nem szántották-e fel azóta azt a nekünk oly drága helyet? Haza hozza-e a kegyelet a költő idegenben porladó hamvait?

Haza 'kell őt hoznunk! Ezzel a késői elégtétellel meg kell becsülnünk a költő emlékét. Tartozunk vele a múltnak, önmagunknak, s a jövendőnek, amely számon kéri tőlünk Gyóni Géza emlékét.

Mert az ő költészetéből a szenvedések kohójában megtisztult lélek tükrözi vissza a mi sorsunkat, az örök emberi lelket, az ő könyvének lapjain, — mint Veronika vércsíkos kendőjén — az örök emberi szenvedések képét látjuk. Ezért kell nekünk, ha megkésve is az emlékezés babérkoszorúját odafonnunk a költő messze sírkeresztjére. És még valamiért: hogy hinni tudjunk önmagunkban és a jövendőben.

BERÉNYI LÁSZLÓ

KÉT MADÁR

Nem jó most a magány.

Mert habár reptét se hallom, néha két madár szál! a vállamra. Két különös madár.

A jobbra fehér, boldog, csacska, — a balra fekete madár ül

s gondot búg.

Ezt is hallgatom, azt is hallom és nem tudom, hogy melyik a jó s melyik hazug.