Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Berényi László: Gyóni Géza emlékezete
békehírek jártak, amelyek boldog reménységgel melengették a szibériai fagytól dermedező rablelkeket. A költőt ekkor már az egész tábor ismerte. Versei kéziratban keringtek kézről-kézre s egy-égy alkalomszülte csendes ünnepen neves művészek szavazatták rabtársaiknak. Ekkor történt, hogy a költő, aki maga is nélkülözött, hogy melegebbé, szebbé tegye batjársainak, a nyomorgó közkatonáknak karácsonyát, ’— sajátkezüleg lemásolt verseit árulta a tisztek között s a befolyó pénzt utolsó fillérig bajtársainak adta. Nem sokkal karácsony után híre jött, hogy a békekísérletek meghiúsultak s a háború ujult erővel folytatódik. Mihály törékeny testét ez a csalódás ágynak döntötte, de a költő bízott felépülésében. Nem is gondolt arra, amit mi mindnyájan tudtunk már, — hogy Mihály tüdejéből már nem futja az újabb várásra. A kórházban vannak mindaketten s mikor Mihály betegsége hirtelen rosszabbra fordul, a költő a hitvesnek küld üzenetet: Asszony, van e még imádságod? Mert nem segít más, nem segít más, Csak kulcsolt kéz, esengő sírás: Lesírni az Irgalmasságot. S mint utolsó menedékbe kapaszkodik a reménységbe, hogy a következő percben újra nehéz sejtések fátyolozzák el hangját: Most... most... jön talán — Jön a bujdosó Messiás: a béke. Vagy, hogy szakadjon minden kínnak vége: Kaput nyit már az irgalmas halál. És a költő sejtelme valóra vált: mire eltakarodott a félesztendős szibériai tél, Mihály halálravált, fonynyadt arca végbúcsút mosolygott testvérére... Mikor Mihályt temettük — 1917 június 8-án — a költő megtörtén vonszolta magát a szeretett testvér szegényes koporsója után, amelyet nemsokára örökre elnyelt szemei elől a könyörtelen szibériai föld. S a szomorú halotti menet felett, fent a napcsókos levegőégben kis pacsirta repdesett trillázva. Ezt örökíti meg az „öröme van a pacsirtának" című költeményében:
