Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Berényi László: Gyóni Géza emlékezete
s felhúzva a képzelet mértföldes csizmáit hazaröpülnek a Tisza mellé.... Igen, a költő számára egyetlen vigasztaló ezekben a szomorú napokban Mihálynak a gyöngéd testvérnek féltő szeretető meg az a pár hazai! levél, ami nagyritkán eljut hozzá a drága leánytól... A hozzá jutó hírekből megtudja, hogy nevét már otthon is szárnyára vette a dicsőség, hogy ünnepük, beválasztották a Petőfi Társaságba... Ilyenkor futó pillanatra átsuhan arcán az öröm pírja, de hol volt ő már a kicsinyes emberi hiúságoktól! A régi sikertelenségek és csalódások keserves állomásai után jött a háború szenvedés-sivataga, aztán a rabság meredek kálváriája. És Gyóni ezen a fárasztó utón levetkezte már az emberi hiúságok minden felesleges nyűgét. Lehámlott leikéről minden, ami földhöz köti az embert, öröknek hitt szerelmek, dacos akarások, büszke álmok, nyugtalan dicsőségvágy: mérhetetlen messzeségben maradtak mögötte. Megbékélt, alázatos szívvel úgy levelezgeti elfolyt életét, mint öreg imakönyvét, amelynek lapjai közt bánatvirágok présélődnek. Már szeretni tudja a lelkét megtisztító szenvedéseket. Költészete lassan imádsággá halkúl és a nyugtalanító szépség-szeretet Istenszomjjá, hitté szűrődik. Az ő számára a halál vigasztaló kapu... A földhöz már csak egy érzés, a testvéri szeretet és egy vágy, a hazatérés — fűzi: hazavinni Mihályt és még egyszer leborúlni a csendes gyóni temetőben az öreg pap horpadt sírjára. Mi, akik közeiében voltunk s ismertük, tudtuk, hogy csak a testvér szeretete őrzi őt az összeroppanástól. Éreztük, ha ezeknek el kellene szakadniok egymástól — az mindkettőjük halálát jelentené. Csak arra nem gondoltunk még, hogy ez a tragédia anynyira közel van már. Mikor a második szibériai téllel kezdték a viaskodást, Mihály tüdejét már halálos kór emésztette. Talán, ha idejében enyhébb vidékre kerül, még meggyógyulhatott volna, de Mihály hallani sem akart arról, hogy becsétől elszakadjon. Tudta, hogy annak az ő közelsége az életet jelenti. Együttmaradtak hát, együtt várták a kicserélést, a békét, amely már nem késhet soká. S csendesén mondogatták: — Majd otthon, az akácillatos magyar földön!... Mert akkortájt — 1916 karácsonyában — komoly
