Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Bár

csak már melegebb lenne, hogy mehetnénk egy kicsit hajókázni.

Iván túláradt jósággal vette kezébe a Mária kezét.

— Majd

lesz meleg, majd hajókázunk akkor . . .

XV.

A végrehajtás nem ment olyan könnyen, mint a kitervelés. Legelőször Lengyelnél környékezték meg, mert úgy gondolták, hogy ez lesz a legkönnyebb feladat és az ő segítségével a többi könnyen megy. Lengyelné rémülettel nézett rájuk. Mit gondolnak, Ivánnak még nincs meg a diplomája, ő még addig nem gondolhat családra, Isten őrizzen attól. De meg az apjuk úgyse egyezik bele, a,z a komolv ember nem tudja játéknak venni az életet.

A vége mégis az lett, hogy szövetséaesük lett Lengyelné-. Március végén utrakeltek mind a hárman, hogy meglátogatják Bodáknét, hadd ismerje meg Máriát. Útlevelük nem volt — minek az, mondta Iván, és olyan hittel mondta, hogy még a komoly tanácsos is elhitte neki. A határ előtt kocsira ültek, a kocsi megtelt velük és a sok podgyásszal. Fényes délben indultak neki ai határnak. Magyar határőrt nem találtak, a cseh határőr megállította őket. Két ízmos csendőr állta útjukat.

— Hová?

Iván egész utón jókedvű volt, itt is.

— Haza.

— Hol

az útlevél?

— Útlevél'

... az nincs.

Olyan ártatlan meggyőződéssel mondta, hogy a két csendőr elnevette magát.

— Hát

akkor hogy akarnak bejutni az állomásra?

Mária szólt.

— így

. . . kocsin.

Lengyelné kivörösödött az izgalomtól, fiatal éveiből maradt néhány szláv szó emléke tört elő, azokkal akarta jobb érzésre hangolni a csendőröket.

— Ez

a két gyerek nagyon sietett, nem volt idő útlevél után járni.

A két csendőr keményen állta a-z ostromot.

— Nem

lehet.

Iván arcán lassan elömlött a kétségbeesés, idegesen nézett körül, kereste a segítséget. Mária leugrott