Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— De

hiszen ezek gazdag emberek, miért voitak ezek untauglichok?

— Kérdezd

meg Trau'bkatzot, ő tudja tán.

— És

kik lettek a póttuszok?

— Fischer,

Vértes és Kiéin Berti ... ha láttad volna, hogy az öreg Berti milyen büszkén lépdelt az állomásra.

Ivánnak eszébe jutott a levél. A Kvakovszky főügyész levele.

— És

mi van a tisztviselőkkel?

Szemző hosszút szippantott, kifújta a füstöt.

— Tegnapelőtt

járt le a terminus.

Iván ideges rémülettel ült fel az ágyban.

— Milyen

terminus?

— Hogy

letegyék az esküt.

Megragadta a Szemző karját, rekedt szavak törtek elő a torkából.

— És

letették?

— Fenét!

Meredt, mozdulatlan maradt Iván, a szeme az ágy sarkán állt meg, úgy ült mozdulatlan, özvegy Badákné jött be a szobába, cédulát tartott a kezében.

— Itt

a válasz, Iván.

Álmos., fáradt mozdulattal nyúlt Iván a papíros után, szeme előtt szétfutottak a betűk, amikor olvasta: „Későn jöttél, Iván, mert mi már határoztunk és tán jobban határoztunk."

Visszahullott a párnára, arcát a puha, fehér vánkosba temette, úgy feküdt ott, mozdulatlan. A cédula a kezében maradt, keze a paplan selymén pihent, az ujjak lassú ernyedéssel tágultak erőtlenné és a papíros csöndes zörrenéssel hullott a földre. Anyja aggódó féltéssel hajolt föléje, kezét a homlokára szorította.

— Rosszul

érzed magad, fiam?

Nem kapott választ.

Szemző körülnézett, várt, azután óvatos léptekkel, lábujjhegyen surrant ki a szobából.

XIII.

A lábbadozás lassan haladt, Iván, ahogy felkelt, még két hét múlva is legtöbbét a hintaszékben üldögélt. A köhögés nem szűnt, mélyről jövő nehéz ugatással tört fel a betegsége . . . Néhány napja pedig apró véres pontokat vett észre a zsebkendője fehérjén-