Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
kor visszaült, Iván lecsüngő kezével tréfálkozva ütött a térdére. — Most pedig mesélj, ember! Szemző tágra meresztette a szemét. — Mit meséljek? . . . Élünk. Nézzük a napok múlását és a dátumok fölött vitatkozunk: egyszer azt mondják március tizenöt, mások meg, hogy április- tizenegy. Én azt hiszem, hogy május negyven. Iván csodálkozó kérdéssel nézte Szemzőt. — Mit akarsz te május negyvennel? Nevetett. — Hogy akkor jönnek be. — Kik? Viktor a hátamögé bökött az ujjával. — Azok, odaátról. Közben máma elvittek negyven embert lllavára, azt mondják üdülni. Én ilyenkor inkább a Riviérára mennék . . . Dehát ez is jó, legalább is Traubkatz doktornak. — Hát neki mie<; minek jó? Szemző ravaszul hunyorított a szemével, közelhajolt Ivánhoz, mintha félné, hogy a falak, vagy a bútorok meghallják. — Traubkatz most a bizalmasa a zsupánnak, folyton együtt főznek. Most is, amikor lejött a rendelet, hogy negyven embert megint összeszednek, a- zsupán neki szólt, hogy válogassa össze ezt a kollekciót, mert ő jobban ösmeri a várost. Iván nevetett. — Pletyka az csak, Viktor, nem hiszem én, hogy igaz lenne. — Fenét pletyka, a lakónk mesélte, az még együtt eszik a zsupánnal a tisztviselők menázsában. Sőt még egyebet is mondott, de azt már nem is merem neked mondani . . . azt, hogy amikor a vonat már indulni készült a negyven emberré!, akkor szaladt Traubkatz a zsupánhoz, hogy tévedés, három túsz nem alkalmas túsznak, untauglichok, azokat ki kell cserélni másokkal. A zsupán mondta, hogy most már hiába, elmentek, de Traubkatz erősködött, magyarázott, a vége az lett, hogy fogtak három póttuszt, azokat utána küldték a transzportnak, a három untauglichot pedig szabadon engedték. Már otthon is vannak. — Kik? — Dohos, Nagy Sándor és Terray . . . Iván csodálkozott.
