Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Lássa, ez kár, ma mindenkinek tudni kell táncolni. Látja, Mária él-hal a táncért, az ő kedvéért megtanulhatna. Iván elvörösödött. — Nagyságos asszony, énbennem még maradt valami az állatok ősmoráljából. Én nem kívánom ezt a társasági formák szerint történő magtalan párzást. Lengyelné nevetett. — Magának nagyon eredeti ötletei vannak. Iván. Iván. Ez volt az első eset, hogy Mária családjában bizalmas nevén szólították. — Magának mégis meg kellene tanulni, mert Mária nagyon rokonseznvez magával. Én anyja vagyok, nekem megvallotta, hogy maga a legszimpatikusabb előtte a fiatalemberek között . . . Ivánt ez a jószándékú anyai ravaszság megszédítette, agyát elöntötte a vér. Dadogva tudott valamit válaszolni. amit Lengyelné már meg se hallott, mert táncolni vitte egy hozzáillő öregebb legény. Ivánt ez a néhány szó egészen megzavarta. Tehát Mária rokonszenvez vele. Jóságos Isten, hogy ő ezt nem vette észre. Persze, hiszen mindig ostoba félszegséggel közeledett hozzá, ami megfagyasztotta minden ébredő melegségét a lánynak. Kiment a folyosóra, mert nem tudta nézni a kavargó tömeget. Cigarettára^ gyújtott és ahogy az első füstöt kieresztette, az egyik forduló homályában öszszefont karok hosszú ölelését látta. Megismerte a lányt, a kerületi orvos lánya volt. Felment az erkélyre, mert jól esett a cigaretta és a táncterem látványa is vonta magához. A karzaton csak titokban volt szabad cigarettázni. A feljáró ajtót kinyitotta, de mingyárt visszahúzta, mert az erkély egyik asztalán hátrahajolva látta a szemben lakó táblabiró lányát, a feje az asztallapján feküdt, csillogó ruhás katonatiszt hajolt föléje és mámoros szájjal keresték egymás száját. Ahogy visszaindult a lépcsőn, a pihenőn Mártába ütközött, a Mária húgába, amint az egyik egyetemi kollegájával kart karba fűzve ment fel az erkélyre. Iván száját keserűség borította el. — Ne menjenek, várjanak egy keveset, az erkély most foglalva van . . . A kislány arcán a kor kollektív léhasága vigyorgott, amelyben élt. — Nem tesz semmit, majd kifüstöljük őket . . .
