Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
testiség vészes tobzódásáról. A sorokban némán ültek az emberek, családapák az órájukat vették elő, lopva rápislantottak és unottan hessegétték az orrukra szálló legyét. A páter lement a pódiumról, be a művészszobába, ahol már egy másik kaszinó titkára várta. — A kocsi már várja főtisztelendő urat . . . A páter sietve kapta magára a kabátját és élmen! a titkárral. Bent a teremben a közönség a könnyűlés sóhajával állt fel. a szolgák pedig egyszerre beözönlöttek és a székeket a falakhoz állították. A zenekar is megjelent felment az emelvényre, ahol az előbb Varga Páter beszélt. A cigányok stimmeltek, a kör titkára a prímással beszélt, az pedig szemévéi parancsolt figyelmet a banda; tagjainak. Egy csárdásba vágtak bele a vonók. Bizonytalan kereséssel kezdődött a tánc, először csak két—három pár, ezután öt, ezután tiz, azután az egész terem. Mária Ivánhoz fordult. — Maga nem táncol? — Nem — Miért? — Nem tudok. Mária elhúzta a száját. — Azt pedig tudni kell ma mindenkinek. Táncosok jöttek, felkérték Máriát. Iván egyedül maradt lassan az egész erkély kiürült, lement mindenki a földszintre. Iván is. A csárdás rövid volt, utána a keletről került buja táncok következtek. Iván szeme Máriát kereste. Mária, mire ráakadt, már talán a tizedik férfi kezében volt. Mint a szerelmes gondolat a virágos rét felett, úgy suhant végig a parketten, éhes férfiszemek nézték a tánc közelségéből, éhes férfikarok vonták görcsös szorítással magukhoz. Mária boldog volt, kipirult arccal repült, örült a tánc mámorának, könnyű jósággal, gondolat nélkül simult ízmos férfimellekhez az arca, vékony ujjai érzéstelen vígsággal tűrték kemény férfikarok izzadt szorítását. Lengyelné állt meg Iván mellett. — Nem táncol? — Nem. — Miért? — Nem tudok.
