Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
Lassan, izgalmas várakozásban teltek az órák. Tizenegy felé a paraszt kiment a lovakhoz, felszerszámozta őket és befogott. A szekér a félszer alatt állt, nem húzta elő az udvarra, az istrángot sem akasztotta be, nehogy a poszt észrevegyen valamit. Bement Ivánért, intett neki, hogy jöhet. — Ha majd a poszt elment, én kinyitom a kaput, a tekintetes úr meg üljön fel, de gyorsan osztán, mert már megyünk is akkor. Holdvilágos volt az este. Lámpavilág már csak imitt-amott szűrődött ki az apró ablakok mögül, ahol fáradt emberek tértek nyugovóra. Ivánnak fájdalmas vágyakozás fogta el a szívét, amikor az apró világos ablakot nézte. Úgy érezte, hogy tán sohase lesz néki az otthoni jó puha, lámpafényes nyugalomban része. Emlékezett, hogy amikor fogságba esett és az ellenség szakadatlan marsban vitte őket messze be a saját országába, nem fájt neki sem az éhség, sem a fáradtság. Csak azok a világos ablakok fájtak, amelyek a falukon való éjtszakai átvonulásoknál világítottak kegyetlen kivániatással a szemébe. A háznak az ablaka az, ami az embernek a szeme és a házaknak ez a világító szemgolyója a messzefutott béke, nyugalom, család áhítozott melegét kívántatta vele. Kint az uiccán a poszt a kapu előtt császkált el. A paraszt felfigyelt és a kapuhoz osont. Utána lesett a katonának és amikor látta, hogy az már jól előre haladt, hatalmas lendülettel tárta fel a kapu két szárnyát. Iván felugrott a szekérre, a paraszt elkapta a ló gyeplőjét, fei sem ült, hanem a lovak közé csapott, őmaga meg a szekér mellett szaladt. Ki az útra, ott meg lefordult a dombnak. Sebes rohanásban volt már a szekér, amikor ő is felugrott és kicsinylő nevetéssel fordult vissza az ülésen. — Na most már jöhettek, koma . . . Újra a lovak közé vágott, éktelenül zörgött a szekér, messzire szétterült a lárma az éjtszakában. — Drrr . . . Lövés dördült el, Iván ismerős süvítést érzett a füle mellett. Lekapta a fejét, előre hajolt az ülésen. — Drrr . . . A golyó messzire csapódott le mellettük. Elérték a hidat, az országhatárt. A paraszt megint visszanézett. — Lűhetsz mán, koma . . . Megcsendesítette a lovakat, nyugalmas poroszká-
