Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Mit keresel itt, Iván? Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte és fiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tört ki. — Őrnagy úr! Winter őrnagy volt, akivel Iván orosz fogságban két évig aludt egy szobában, akivel két esztendő minden keservét és derűs boldogságát megosztotta, akihez akkor úgy ragaszkodott, mint jó fiú a jó apához. Az őrnagy intett a két katonának, hogy elmehetnek. Azok lassan indultak el, nem tudták megérteni, hogy az őrnagyuk ilyen túláradó örömmel öleli magához ezt a kémet, akit olyan nagy szigorúsággal bíztak rájuk Csapon. Az ajtóból még visszanéztek és ahogy becsukódott mögöttük, az őrnagy székekre mutatott. — Üljetek le, Iván ... és most meséld el szépen, hogy kerültél ide. Winter őrnagy cseh ember volt-, németül keveset tudott, ezért már a fogságban is oroszul beszéltek. Most is. A báró és Klára nem értett a dologból semmit, csak annyit láttak, hogy itt most valami csuda történik A báró derűs ábrázattal nyúlt a cigarettatárcájába. — Szabad? Az őrnagy bólintott, mire Nyáry boldog nyugalommal fújta a petróleuim-szaigú levegőbe az első kövér füstkarikát. Iván mindent elmesélt, az őrnagy csendes mosolygással hallgatta és a végén megkérdezte: — Persze, szeretnél most haza kerülni? Iván bólintott a fejével. Az őrnagy üres menetlevelet vett elő, kitöltötte az Iván nevére. Azután egy másikat Nyárynak adott. — A vonatotok egy óra múlva indul, még szépen kiértek, de előbb írjátok ezt alá . . . Keskeny papírosszeletet tolt Iván elé, melyen pár sor litografált írás volt. Iván elolvasta és aláírta. A báró el sem olvasta, mert úgyse értette volna, de amikor Iván elibe tétté, megjegyzés nélkül írta alá. Az uccára kisérte le őket az őrnagy, ott búcsúzott el tőlük. .— Isten áldjon meg, Iván, ha Beregszászba kerülök, felkereslek . . . Korahajnal csöndje szőtte be az ungvári házakat, Klári felderengő könnyű örömmel kapaszkodott Iván
