Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
az öreg elibük jött, elvette a csomagokat és előre ment. — Jöjjenek lassan utánam, nem akarom, hogy csomagokkal lássák magukat. Az állomás előtt várta meg őket, megálltak egy ajtó előtt,, kis ideig úgy tettek, mintha beszélgettek volna. Klári szívét a torkában érezte, azután mintha semmi különösebb dolguk nem lenne, befordultak az épületbe. Az öreg elől ment, szűk előszobából egy másik szobába, onnét valami kamrafélébe, onnét ki a perronra. Amikor meglátták az ott őgyelgő idegen katonákat, Klári az Iván kezébe kapaszkodott. Az öreg hozzájuk hajolt, úgy súgta: Ne nézzenek semerre, csak jöjjenek utánam. A csomagok már bent voltak a fülkében, a jegyeket is megvette már az öreg. Iván kifizette és még azonfelül is adni akart valamit, de ajándékozó komolysággal intette le: — Hagyja csak, fiatal úr, ilyesmiért nem jár plénz . , majd máskor. — Azután, mintha másra akarná terelni a beszédet, Klárira nézett. — A kis menyecske úgy látom, még mindig fél. Nem kell félni, ide már úgyse jönnek. De azért aggodalmukat csak az induló vonat gyorsuló zakatolása oszlatta széjjel. Iván az ablakhoz ült, rneredt-mozdulatlan nézett ki a közeledő estébe, nem akarta most Klárát látni. Érezte, hogy minél közelebb érnek a céljukhoz, annál távolabb kerülnek egymástól. Ez a lány, ez senkise volt az ő életében, egy pont, aki mellett elhalad az ember. Csak a közösen megélt kalandok hozták közel hozzá néhány órára. Mária most tán színházba, készül, tán éppen a haját bodrozza és nem gondol őrá, minek is gondolna, hiszen ő csak diákember, könyv a hóna alatt, szégyen vele végigmenni a Dunaparton. Ez a másik pedig itt, a fülke szögletében, ez a hirtelen-éledt jóság meleg áradatával volt jó őhozzá. Egyedül voltak a fülkében. Iván hirtielen-fogant elhatározással ült Klári mellé és a tiszta lelkek ősi mozdulatával ölelte magához. Klári felsőbbségesen, komoly, néma mozgással bontakozott ki az ölelésből és a folyosóra mént ki. Iván nézett utána, karja még utána lendült, azután két kezébe fogta fekete üstökét: — Hát egyedül maradtam « . . A magányosság fájdalma lepte el. Mint fekete hasadékból előmászó rovarok, úgy lepték el agyát a
