Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
gondolatok. Egyszeribe megérezte a sorsa egész fonákságát, az átmeneti sarj rettentő magányosságát. Magyarnak mindig szláv marad, szlávnak mindig magyar, úrnak mindig paraszt, és parasztnak mindig úr. Mária is biztosan csak azért nem akart vele végigmenni a Dunaparton, mert nem hullik az ábrázatáról, teste mozgásáról évszázadok megfínomító semmittevése. Ez a kis ringyó is odakint, ez a kis uri-szűz, aki hogy pár pohár aszút lekortyolt tegnap éjjel, egyszeribe jól esett neki az ő robusztus forróságánál megtüzesedni. No megállj csak! Klári visszajött a fülkébe, gyéren Világított a stearin-mécses, kint az égbolt ragyogott,, mint nagy homorú tükör, versenyre kelt a sovány mécsvilággal, ezüstös fényben sudárosodott fel Iván előtt Klári hajlékony, nemesre kereszteződött fiatal teste. Iván eszeveszetten ugrott fel, durván ragadta meg a lány két vállát és lihegő gyűlölettel kiáltotta az arcába: — Te . . . te . . . Még mást is szeretett volna kiáltani, de a szavak megtorpantak és erőtlen, önmagukba hullottak viszszai. — Te süldő úri-ringyó, gyűlölöm a te fajtádat is, mert másnak hiszed magadat, gyűlöllek, mert szép vagy lés egy bormámoros perc elfelejttette veled egész szent nevelésedet és a bor tisztító, rádzuduló ködében egy percre ember tudtál lenni, aki vagy, és megáhítottád az én parasztízű húsomat . . . hiába félsz tőlem,, az erősebb én vagyok, az enyém leszel te is ... a tested kell csak, elveszem, akkor veszem el, amikor akarom . . . most mindjárt, itt, ezen a piszkos, rongyos vasúti deszkán . . . Klári rémülten taszította el Ivánt magától. — Megőrült? Vége volt. Zavarodottan dadogta a lány felé: — Bocsássan még . . . bocsásson meg . . . Mint a szédelgő részeg, imbolygó mozgással kapaszkodott a semmibe, semmivé hulló mindent-akarása derékba roppantotta, erőtlen zuhant a vonat ülésére, két kezébe rejtette arcát és felfakadó, súlyos, néma férfisírással zokogott.
