Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
Klári naiv jószándékkal adta meg a választ. — Szekeren . . . — Akkor szerencséjük volt, mert ide már csak az ántántmisszió útlevelével lehet beiönni. Akkor vette észre Iván, amire eddig nem is figyelt, hogy az állomás körül ritkás csoportokban idegen ka* tonák álldogálnak. — Úgy látszik — folytatta, — hogy az őrség aludt, amikor átjöttek Patakról. De most jön a nehezebbje, a vonatba már nem olyan könnyű bejutni anélkül. A két ember arca nagyon fakóra válhatott, mert a hordár atyáskodó jósággal súgta Iván fülébe: — De azért csak jöjjenek el estére, a vonat félnyolc tájban indul, majd csak csinálunk valamit . . . Ide jöjjenek, várni fogom magukat. Alászolgája. Visszamentek a szállodába, Klári nem akart belépni a szobába, már előre félt attól a jelenettől, amikor a grófné majd meglátja Iván fején a kalapot. Ivánnak erőszakkal kellett az ajtóhoz vonni. A báró egyedül volt, az ablaknál állott, neheztelő szemrehányással fogadta őket. — Hol jártak? Már mindenfelé kerestem magukat... Iván elmondta, hogy az állomáson puhatolóztak. — És a grófné Öméltósága hová lett? — csipős nyálként sercent ki a fogai között. A báró együgyű komolysággal szólt: — Én nem tudom. Amikor felébredtem már nem volt a szobában. A csomagja is eltűnt. Érthetetlen a dolog . . . pedig nem szélhámos, csakugyan Ujlaky grófné. Igazán nem tudom, mivel magyarázzam a szokatlan búcsút. — Nagyobb baj annál, hogy útlevél kell a vonatra és nekünk nincsen — mondta Iván. A báró csudálkozott. — Hogy-hogy nincsen? — Mert nincsen . . . — Hát nem szereztek az ántánt-missziónál? — Nem is gondoltam arra, hogy Beregszászba útlevél kell. — Pedig bizony kell, — felelte a báró, ami annyit jelentett, hogy neki van. — Szólhatott volna báró úr már Pesten, ha tudtahogy kell. — Honnét gondolhattam volna én azt, hogy maga ezt nem tudja? Nem volt ebben a feleletben semmi bántás és a
