Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - G. Rózsa Elza: A gyerek kérdezett…
Anyám, ha tudnád, nekem ilyenkor hogy fáj a szívem, hogy sajog letört karú mackóm sebe, piros virágom a cserépből kidőlt, földje szétszóródott, mivel éltessem majd őt? Az öntöző kannám egy pár pléhdarab, . . . a sok gépből, szépből, épből, semmi sem maradt . . . És én sírok, Anyám. Lehet, hogy gyávaság, önzés, lehet, hogy nem vagyok jóbarát . . . De mért kell mindennek elpusztulni? Miért jönnék a gyermekek ki hozzám imigyen játszani? Miért indítanak rohamot a szegény, ártatlan kis játékok ellen? A baba sír, egyik szemét kilőtte egy dugó, a macska farkát kihúzták, még jó, hogy a két füle ép — (mert ottan zenél épp , . .) Jaj, nem is tudom elsorolni, Anyám, milyen szörnyű rombolást végzett e pár fiú . . . És mindezt miért? Hogy nekem ne legyen több játékom, mint nekik? Miért nem kérték? Szívesen elosztottam volna gyerekszobám kincseit! De mért van a játék? Mért van ez a szó: enyém? És ha van, mért kell mindég a másé? Ezt nem értem én, Anyám! Én tudom, hogy milliók vannak, akiknek semmijük nincs. Te mondtad, Anyám, hogy a nincstelenségük az ő igazuk. Az Igazság kincs, de ki váltja fel e kincset? Hol van végre,
