Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

féie üzletekkel foglalkozott. Bátran lehetett menni hozzá.

Azt is kitalálta az öreg, hogy hogyan becsülteti meg ravaszúl a leletet?

Fogta a fazekat még sötét hajnalban és a tartalmát szépen szortírozta. Olyan kis rongyzacskókba rakta külön a pénzeket, amilyenbe a telelendő magot tartják. És minden pénznemből vett egyet magához az öreg.

így becsültet meg külön minden darabot az órással! — gondolta: — Aztán utánaszámlálhatja az egész lelet értékét.

Nohát még ez a külön válogatott, becsültetésre való pénzgarmada is volt olyan súlyos, hogy az öreg Dudás kabátzsebét majd kilyukasztotta. De ezt magánál tartotta már végleg az öreg.

Másnap délelőtt szánta elvinni az óráshoz. A fazékkal ki kellett várni a napot, hogy este majd visszaássa a gesztenye tövébe.

Nos, amilyen átkozott volt az éjjele, a másnapja sem volt különb az öregnek.

Szüntelen hajszoltságban, égető türelmetlenségben, rémes lassan telt a nap. Az öreg nem mert szinte kimozdulni sem a házból, a kincs őrizetéből. Minden közeledő lélekre, de még távoli hangra is összerezzent és eszelős ijedtség fogta el az öreget, hogy: talán kileste valaki éjjel a kincs kiásásánál és érte jönnek. Elfogatják, meggyilkolják!... Az öreg kimerült agya és megviselt teste kész prédája volt minden rémképnek.

Végre már az is gyanús lett az öreg előtt, hogy aznap egyáltalán nem volt látogatója.

Végre-végre besötétedett.