Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

Az öreg fogta a kincses fazekat és fölcipelte újra a szőllőhegy tetejére.

De most már nem vitt lámpát, a világért sem. Sötétben kínlódott ásóval, fejszével, lapáttal, hogy visszaássa a fazekat a gesztenye alá és aztán eltüntesse a nyomokat. Vagyis ahogy lehet, behányja hóval az egész helyet és elegyengesse, letapogassa a havat.

Újra ott érte az öreget a késő éj ebben a munkában. Megint aiíg bírt már lekecmeregni a szerszámaival pihenőre.

is

Pihenőre?

Hiszen ez a második éjszaka volt még igazán a kárhozat éjszakája az öregnek.

Az elméje, ahogy ott hánykolódott ágyán az öreg, most már a logika minden elemi szabálya kikerülésével szállította gondolatait és érzéseit. Már nem a valóság, hanem a hibbantság küldött rémeket az öreg eszméletébe.

Olyasmiken tépődött, hogy a kiirtott gesztenyék szellemei állottak bosszút rajta. A kincs csak csalétek, amivel elveszítik!...

És ilyen, meg más badarságok húztak át, farsangoltak tova, viháncoltak szakadatlan az öreg Dudás agyán...

Merevgörcsszerű önkívület volt az, ami az öreget megváltotta gyötrelmétől, hajnaltájt.

Ebben a tetszhalottsághoz hasonló állapotban talált rá az öregre, másnap már délután felé, egyik unokája, egy kis kékszemű, kedves lányka.

Az öreg kitakarózva hevert ágyán, olyan hidegben, hogy házban a vizes korsó megrepedt a fagytól.