Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

öregnek, hogy guta éri halálos fáradtságá­ban, ezzel a hóhérnál is kegyetlenebb izgu­­lattal. A hajnal, a reggel, úgy találta az öreg Dudást ébren kínlódva vackán. Csak egy­­egy aléltság húzott végig eszméletén, ami­ből rosszabb volt fölvirradnia. Szószerint kész kínszenvedés volt ez a kincs az öregnek. Álmát vette, étvágyát vet­te, józan eszét vette, erkölcsi egyensúlyát vette el. Az csak természetes, hogy az öreg Dudás nem egyszer gondolt rá töprengése köze­peit, hogy a családjával közli a szerencsét a pénzes fazékkal. Hadd ossza meg nemcsak az örömet, hanem ezt a gondot is, mással is, a kincs miatt. Ámde ezt a szándékát is olyan határozot­tan dobta el magától az öreg Dudás, mint azt, hogy a kincset hivatalosan beszolgáltassa. Az öreg szinte látta, szinte hallotta, ho­gyan kerekedik sok lánya, fia, unokája kö­zött a kincsen szörnyű viszálykodás, halálos gyűlölködés ... végül talán árulás és botrány. Nem! Akármelyik fiát, vagy lányát vette számba az öreg, egy sem volt méltó bizal­mára. Nojó! Kisemmizni nem akarta pereputtyát az öreg a kincsből. De amig rendes pénzre váltja, hogy ő maga ossza szét családja közt... addig az öreg magának akarta tar­tani a titkot. El is határozta végérvényesen a követke­zőt. Először is meg kell becsültetníe a kin­cset és aztán kéz alatt értékesíti. Tudott egy öreg órást a városban, aki ilyen-

Next

/
Oldalképek
Tartalom