Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

valóbb holmija nem volt az öregnek, hát úgyszólván soha be nem zárta ajtóját, hacsak a városba nem ment.

Tartsa most zárva? Az aztán biztos gyanú, hogy valamit rejtegeti És ha valaki a bekulcsolt ajtón kívül be akarna hatolni a vincellérházba, hát csak egyet ránt az ablaktámlán és bemászik.

Hányszor jöttek az öreghez erdőkerülők, favágók, szekeresek, de még a nőegylet küldönce is, hogy az öreg Dudáá benn a házban talált egész társaságra, mikor lejött a hegyről.

Hát a zárt ajtó, az kész gyanú! Viszont, ha valaki bejön a vincellérházba, csak véletlen rá kell üljön az ágy sarkára, ahol a kincses fazék van és már megtalálta!

Talán elássa a kincset újra? De hová? Tulajdonképpen legjobb helye volna a régi. A gesztenyefa töve. Minek is hozta le? Minek volt az a keserves erőfeszítés, ha most meg visszaviszi a fazekat újra. És mikor vigye vissza? Még most éjjel kellene. Nappal már nem teheti a rajtavesztés megkockáztatása nélkül. Persze halálosan fáradt. Már a holnapi napot meg kell várni a kinccsel és holnap este vinni vissza újra elásni a gesztenye töve alá.

Ebben maradt az öreg Dudás magával. És most legjobban szeretett volna egy jót aludni. Kipihenni magát, hogy pihent elmével latolgassa meg másnap: mi legyen a kincsesei?

Azám! De izgulata nem hagyta elaludni az öreg Dudást. Fetrengett csak ágyán. Az agya forrott, rotyogott, mintha tűzön főznék.

Tízszer is jött az az idétlen rémülete az