Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

hogy nem akar megszűnni. Nem akart csillapulni sem többé az a kín.

Mert hiszen igaz, hogy ez az izgulat a gyönyörűséghez is hasonlított valamelyest. Dehát ez inkább olyan pretenció, olyan tudatos autoszuggeszció maradt az öregnél, hegyhát:

„Na! még a kincsnek se örüljön valaki?"

Máskülönben a tény az volt, hogy az öreg Dudásnak testét-lelkét olyan kivánatlan módon rohanta meg a lelet fölött való izgalom, ami nélkül addig nyugodt, elégedett, boldog volt. Már amennyire ember lehet.

kezdődött persze a végeszakadatlan tépődés: mi tevő legyen a kinccsel?

Szolgáltassa be a városházán? Vagy a nőegyletnél?

Hát ez ellen a hülyeségszámba menő becsületesség ellen az öreg minden csepp vére berzenkedett. Nem elég a városnak és az államnak az adó, amivel a polgárokat nyúzza? És nem elég félkéz kalmárkodásról hallani a hivatalokban, és a nőegyletnél is? Azok tegyék a kezüket a kincsre? És szúrják ki a szemét, valami hitvány jutalommal, dicsérettel?

Azt már nem! Inkább visszarejti ezt a kincset a földbe.

Na, de hová is? Hová is egészen biztos helyre? Csak addig is, míg elvégzi a kincs felől, mit tegyen vele? Hová rejtse?

Ez okozta egyelőre az öreg Dudásnak a legkeservesebb gondot. A házát, az ágyát nem találta elég biztos menedéknek a kincs számára.

A házához kulcsa volt az egyik unokájának. Aztán meg mivel eddig semmi félteni