Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

nagy ezüst forintok voltak, lázsiás tallérok, zöldpenésszel, földdel vegyesen. De alább jött a pénz értékesebbje, az apróbbja. Ez arany volt. Vékony, elmosottbélyegű pénzek. De nagyobb is volt. Tekercsbe kötve is volt arany. Persze a tekercs burka rég elmállott.

Az első érzés, ami komolyan erőt vett az öreg Dudáson, az inkább rossz volt és kegyetlen. Valami idétlen rémületféle volt. Nemhogy az öröm nem tudott ezen a rossz félelmen áttörni, de egyenesen ájulások környékezték meg. A guta kerülgeti! — úgy érezte.

Mert elfelejtette az öreg, hogy halálosan fáradt, azt is. És amint ott ült, a gesztenye gyökerén, a fazékra bámulva, soha ilyen nyomorultúl gyönge aggnak nem tudta magát.

Mert hiszen természetes, hogy arról volt szó, hogy a fazekat le kel! vinni hamarosan a vincellérházba,, a lámpát eloltani, hogy oda ne jöjjön valaki a fényére. És eltakarítani, ahogy lehet, a lelet nyomait a fa körül.

Ezzel szemben az öreg moccanásra képtelen nyavalyásnak érezte magát. Düh volt ez és kín volt ez!

Ezt hozta elsőnek a kincs az öregre, akit a közmondás tartott boldognak.

No jó, hát végül mégiscsak sikerült az öregnek betemetni a lyukat a gesztenye tövében és levánszorogni a fazékkal, amit aztán az ágyában rejtett el egyelőre.

Dehát az a gyötrelmes izgalom, amit a kincs hozott magával az öregre, úgylátszott,