Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tersánszky J. Jenő: Az átkozott kincs

neki, hogy valami vasféle koppant, sőt nagyon-nagyon halkat zörrent is a bot végén. Mégegyszer szúr az öreg oda. Mégegyszer, még furcsább zajú koppanás.

Hát erre már az öreg nem sokat tanakodik. Kapja a fejszét, amit a vállán hozott és fogja nyelétől a balkezével.

Kezdi az öreg csapkodni a lyukat, tágítani, ahogy lehet, De nehezen megy. A benőtt faseb a legkeményebb fa. Mint a kő rúgja vissza a fejszét.

Persze az úgy van ilyen vén, erélyes csontnál, mint Dudás Ferenc, hogy akadály csak tüzeli, makacsitja. Most már utána jár az öreg: mi koccant benn a fában? Ha ezer ördög áll ellene!

Utoljára is nem a fejsze segített, hanem az ásó, amit az öreg alulról hozott föl. Az öreg Dudás egész alagutat ásott a két nagy gyökér között a gesztenye tőve alá.

Egy verejték volt az öreg és már régen éjjel voit, mikor eredményt ért el. A lámpa ott lógott egy szögön a gesztenye törzsén, hogy világítson neki a szokatlan munkánál.

De, megérte a dolog! Az egyszer szent!

A fa tövében egy vasfazékra bukkant. Oda volt szorulva szájával a fához. A legnagyobb veszödség akkor jött, mikor már erre ráakadt!

De most végre ottartott, hogy kiemelhette a fa töve alúl. Azaz nagynehezen előhúzhatta az ásott üregből. Mert a kondér súlyos volt, tele volt.

Úristen! Mivel volt tele? Az öreg szeme a lámpánál, a föltúrt hó közepette odameredt a fazékra. Pénzzel volt tele szinültig a fazék.

Persze az öreg tüstént belekotort. Felül