Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Rácz Pál: Apák és fiúk
— Megpróbálom, ha még tudni fogom megfogni a kaszát. Az öreg Csendes Mihály felkapta a fejét. — Micsoda? Hogy te mán elfelejtetted vóna, hogy kell megfogni a kaszát? — Lehetséges, édesapám, hiszen oly rég nem volt a kezemben. Ferenc biztatni kezdte: — Máj megszokod megint. Lassan alkonyodott. A csorda is megjött s a borjú vígan ugrándozott az udvaron. A malacok visítva rohantak a vályúhoz... Máté most mindezt úgy nézte, mintha új lenne neki ez a kép. Valamit érzett belül. Valami idegenség járta át és pillanatra szégyelte, hogy már nem tud olyan lélekkel beleilleszkedni a faluba. Ahogy leszállt a sötétség és az egyetlen villanyégőt meggyujtották a tiszta szobában, hirtelen az az érzése támadt, hogy kifordul az ajtón és meg se áll a vasúti állomásig. De aztán eszébe jutott Juliska. A szemben lévő szomszéd Basáék lánya. Már látta is alkonyaikor, ahogy kikandikált a muskátlis ablak mögül. Szép lassan átsétált Basáékhoz. Lassan, hogy annál jobban kiélvezze a vissontlátás örömeit . . . Juliska kerek szemet meresztett rá. Szép telt aiakja kemény húsból volt. Árnyékos szőke arca elpirult, ahogy Máté hozzá közeledett. — Szervusz Juliska! Basáné összecsapta a kezét. — Hát téged mi a szél hozott haza? — Talán jobban szerette volna, Basa néni, ha a szél másfelé vitt volna el? Az asszony a lányára nézett. — Bár énfelőlem akár haza is hozott . . . Julcsa a tornáchoz támaszkodva a félhomályból nézte a fiút, a konyhából kipislákoló tűz lángjánál. Máté szerette volna megszorongatni a derekát, úgy mint régen, de a lány húzódozott. Szerette volna elmondani Julcsának, hogy odafönt a nagy városban, ahol annyi festett arcú lány van, mennyiszer, de mennyiszer gondolt vágyó szerelemmel rája, ha a tisztaságot megkívánta. Szeretett volna neki nagyon szépeket mondani, de nem jött szájára szó. Attól félt, hogy ez a lány talán meg se értené . . . Későn ért haza. Kesernyés ízzel a szájában, mert Basáéknál valahogy nem éreztek örömöt az ő láttán.
