Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Rácz Pál: Apák és fiúk
Megnézte a kávéscsészét és megismerte. Az övé volt. Egyszer egy országos vásárról hozta neki az édesanyja. Régen volt. Úgy hozzásímult tekintete a csésze virágaihoz . . . Némán üdvözölte. Csendesné hozzáült a paszulytisztogatáshoz Látszott rajta, hogy örül a kisebbik fiának, de nem tudta, mivel mutassa ki. — Szereted még a zöldpaszujt? — De mennyire! — Habarva? — Persze, hogy habarva, jó tejfelesen. — Hónap a lesz. — Meg haluska? — Meg haluska . . . — Túrósán? — Meg még tepertővel. Bodri felugrott a tornácról és hátra iramodott. — Jönnek apádék. Az öreg Csendes Mihály a béres után kiáltozott. — Hozz fel egy lepedő lucernát a kert végéből. Máté várakozással nézett az ajtó felé, melyén a bátyja lépett be, majd felugrott. — Szervusz, Feri! Csendes Ferenc az ing ujjáva! letörölte az izzadságot a homlokáról. Kezet fogott Mátéval. — Isten hozott! — Magam is igyekeztem. Ferenc elnevette magát. — Na, úr vagy mán? Máté lesütötte a szemét. — Most már van diplomám . . . — Hol az az írás? Máté megtapogatta a mellét. A belső zsebben volt az oklevél. — Itt van, a szívem fölött pihen. — Na majd elolvassuk vasárnap, akkor ráérünk. Csendes Mihály belökte a lécajtót. — Hol az az úrfi? — Itt vagyok, édesapám! Félkézzél átölelte és hagyta, hogy Máté megcsókolja az arcát. — Éppeg jó, hogy hazagyüttél, mer reggel kaszálunk, oszt eggyel többen leszünk . . . Máté önkéntelenül a tenyerébe nézett, amely puha volt és fehér.
