Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Rácz Pál: Apák és fiúk

Az édesanyja szólt rá, aki egy kötő zöldpaszullyal jött elő a csűr mögötti zöldséges kertből.

— Isten

segítségével megjöttem, édesanyám!

Átölelte anyját és megcsókolta. Az asszony is rátett egy kényszeredett csókot az arcára. Máté úgy érezte, hogy ajka hideg és cserepes. Ö másfajta csókokat is ismert már. Szerette volna, ha az aszony kiönti kötőjéből a paszulyt a fia láttán és két kézzel öleli magához. Csendesné azonban csak a két meleg szemével simogatta végig szép növésű fiát. Nem egészen érezte már, hogy az ő fia. Elszokott tőle. Mindig az úriembert látta maga előtt.

— Hát

forduij bejjebb fijam és pihenny le. Éhes vagy, úgyi?

— Bizony,

édesanyám, megenném a szépasszony főztjét.

Csendesné elhárította magáról:

— Ej,

ej, én már se fijatal, se szép nem vagyok.

Máté hízelegni próbált:

— Nekem

mégis a legszebb a világon.

Csendesné nem tudta átérezni, amit a fia mondott.

— Hozok

egy kis szalonnát és sütök egy kis rántottét is, ha kell . . .

— Elég

lesz a szalonna is, édesanyám, — ült le a konyhaszékre a fiú és felhúzta térdén a vasalt nadrágot.

A csirkék csipegetni kezdték cipőjén a zsinórhorgokat. A kotló bizalmatlanul keringett körötte. Bodri nagyot vakkantott a tornácon. Egy legyet kapott be.

Csendesné bement a hátsó kamrába és kihozta a szalonnát. Kenyeret is tett melléje a konyhaasztalra és megkínálta a fiát:

— Szeress

lelkem belőle, tudom, hogy éhes vagy. Messze ide a város, meg oszt a vonat is lerázta, amit ettél.

— Hol

van édesapám? — kérdezte Máté, csakhogy éppen ráterelje a szót.

— Gyűjtenek

az alsó szélen. Tudod, hogy ki keil használni ezt a kis jóidőt.

— Talán

kimennék elibök.

— Ne

fáraszd magad, úgyis mindgyár jönnek, mer nem sok van már hátra.

A béres veder vizet hozott be. Csendesné kiszedett egy kávéscsészét az almáriomból és belemerte.

— igyál

. . .

A fiú felhörpintette. Jólesett az ismerős víz íze.