Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Szabó Pál: A béresasszony legendája
látta a kulcsár, mintha most térdelt volna az előbb egy templom lépcsőjén. Két szolgálólány fogta az uszáját és lent a templom előtt várja a gyaloghintó. . . . Szép volt Rebeka. Széppé varázsolta malaszttal, hittel bővelkedő vágyakozása. A kulcsár szólni se tudott, kiment. De délután már az intéző jött be hozzá. Az asszonyok összebújva, riadozva húzódtak össze az ajtóban. Ez mán mégis nagy dolog. Hogy az urak megnézik a Rebeka fáját. Ki hitte vóna? Szabad az Isten mindnyájunkkal. Az intéző azt mondta: — na lám. Aztán ő is Rebekára bámult. Majd intézkedett, hogy a negyedik lakót ki kell lakoltatni más lakásba. Elég, ha hárman vannak. Több levegőt, több fényt kapott a Rebeka fája, így, békességben, várakozásban teltek a napok. Már aratás felé járt, mikor a bokron megjelent reggelre az első berke. Parányi volt, de olyan selymes, mint az elsőszülött gyermek bőre. E-ebekát az elismerés szentté avatta a tanyán, de neki, meg az emberének, kicsit fanyar és ízetlen volt ez a szenttéavatás. — Ez még nem virág, — mondotta Rebeka vigasztalón és pohár vizet öntött a bokorra. A bokor nőtt, kicsit sárgán, kicsit penészesen, de nőtt. Rebeka szépült, míg egyszer, ez még aratás előtt volt, beállított az uraság Az uraság negyven éves ember volt, nőtlen és sokat hajlott a legendák felé. Ahogy keresztül jött a pitvaron, az asszonyok, gyermekek kukkanni se mertek, csak úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna. Az ur kicsit bizalmatlankodva fordult hátra az intézőhöz, aztán benyitott. Fekete Ferencné, Rebeka gyalogszéken ült a bokor előtt és varrt. Varrta a majd eljövendő kelengyéjét. Meglepődve állott fel az úr előtt, kezében zizegve hanyatlott le az apró holmi, a tű megcsillant a vászonban és ebben a villanásnyi csillogásban egy könnycsepp kihullt szeméből. Irgalmas Isten, ilyen nagy dolgot, hogy őt, az ő hajlékát megnézi a nagyságos úr. — Maga az a Rebeka? — kérdezte a földesúr és közelebb lépett a fűzfabokorhoz. Becézve, simogatva értette a szélső ágakhoz ujjai hegyét. — Én vagyok nagyságos úr, — suttogott Rebeka és lehajolt, megcsókolta a földesúr kezét.
