Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Szabó Pál: A béresasszony legendája
mérgét. Hogy micsoda ösztönből rendezték így vájjon az égiek? Tarcali Péter, a bivalyos nógatta a két bivalyt a lóger felé, hozta a takarmányt, mint ahogy szokta, minden délidőn. Peckesen állt az öreg a delizsánc elején, nagyokat pukkant csimbókokból lévő ostora a bivalyok hátán, puffogott, de a bivalyok erre semmit nem adtak, csak lépkedtek, iszonyú lassan, összevetett lábbal, bosszantón. Félszeme az öreg kezében kalimpáló ostornyelet nézte, de egyre szaporábban kanalazta a levest. Még hogy azt mondják az ő fehér asszonyának, hogy előbb kivirágzik a bivalyos ostornyele . . . — Ide hajas! Csá . . . csá! — kiabálta a* bivalyos nagyhangon, hetykén és nyögve, imbolyogva kanyarodott a lóger mellé a delizsánc. Feketéék mellett haladt el a két bivaly éppen, mikor az egyik meglátta az asszony kibontott babos keszkenőjét és nvelvével utána kapott Nagyot löttyent oldalvást a delizsánc, a bivalyos káromkodott, ez mán nem tréfadolog. — Ide hajas, ide hajas! — kiáltotta és megfordította ostorát, nyelével hátára vágott egész öregedő erejéből. Az ostornyél kétfelé tört, a bivalyok nekilódultak és meg sem állottak az árokig. Ott a delizsánc oldalára billent, aztán keresztül zúdult az árkon a takarmány. Feketéné riadozva kapkodta össze a kanalat, szilkét, régen látott ilyen felfordulást. Majd meglátta a széttört ostornyelet és megiszonyodott lélekkel gondolt arra, hogy az ugyan nem hoz többet virágot ebben az életben. Köszönéskép az ura vállára tette a kezét és szomorúan ballagott hazafelé. A gazda káromkodva kergette takarmányt kiszedni, bivalyt kimenteni a béreseket. A bivalyos szájtátva forgatta kezében tört ostornyelét, hogy imé, az emberrel minden megtörténhetik. Aztán véaképp ketté törte a térdén, egyikét, a túlsó végét eldobta, a másikat, amelyikre rá volt kötve a kötél, vállára vetette, majd vág a réten újra másikat, ha arra jár. Evvel még nem múlt el a világ. Csak hát kár érte, mert még nem régen vágta vót. Fekete Ferenc is felugrott a gazda kiabálására, sietve ment az árok felé. De lába megakadt a bivalyos eldobott ostornyelében. — Ez az Isten ujja ... — nézett szét a roppant térben, roppant fényben és úgy érezte, hogy a legelésző felhők hátán mintha csakugyan az Isten volna.
