Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Szabó Pál: A béresasszony legendája
Távol, a faluban déliharang kondult, de csak odaát a határon van ez így, mert itt még tizenegy óra. A béresgazda felemelte botját, nem azért, hogy valamelyik béresnek a hátára csapjon, hanem, mert itt van a kifogás ideje. Az ekék egymásután billentek ki a barázdából, aztán lassan, párosával ballagtak az ökrök a lógerbe. Itt-ott nagyokat pukkant az ostor, inkább szokásból. Minek? A jászolra nem kell hajtani a jószágot. Asszonyok szállingóztak a tanyából, hozták az ételt a béreseknek. Volt, aki tarisznyából evett egész életén át, de voltak asszonyok, akik rendes étellel traktálták minden lehető délben embereiket. Fekete Ferencné kibontotta a szilkét. a lógertől távolabb, mert ma még jobban érezte, hogy kivetették a többiek maguk közül, mint valaha. — Mit főztél, Tarsoly Rebeka, — kérdezte Fekete Ferenc és takarosán össze csavarintotta az ostort, letette maga mellé, mivel ő is leült. — Én máma csak egy kis tésztalevest főztem, — mondta az asszony, aztán minden további nélkül sírni kezdett. Fekete Ferenc csudálkozva ejtette bele a szilkébe kanalát. — Hát miért sírsz, anyja? Ki bántott? — Engem . . . engem mindenki bánt. Mert hogy nincsen gyermekünk, osztán ma reggel csúnyán összevesztünk ... — sírt keservesen. Fekete Ferenc töprengve nézte asszonya sírástól vergődő ölét. — Azért bántanak, hogy nekünk nincsen gyermekünk? — Azért. Meg aztán azt is mondták, az öreg bivalyosné mondta, hogy elébb kivirágzik az ő ura ostornyele, minthogy nekünk gyermekünk lesz . . . Fekete Ferencet egész testében elöntötte a szörnyűködés. — Ezt mondta a bivalyosné? — Ezt. Meg aztán mást is mondott Csúnyákat mondott . . . Fekete Ferenc dühvei, méreggel nézte a távolban leborult eget. Hiába, hozzá naavonis kegyetlen volt az ég, mert nincs, aki egysíkba szakadt, szürke életét néha megvigasztalná estéről-estére. Rászakadt vállára a béressors minden sivár nyomorúsága és ráadásul az egész béresudvar az ő szép, fehér asszonyán tölti ki
